Anyut akartam meglepni a jeggyel, de lebetegedett a síelés után, így végül nagynénémmet sikerült megfűznöm, hogy legyen a társaságom.

A szombati síelős hazatérés után vasárnap jutott eszembe, hogy jesszus, nekem másnap este színdarab!!! Végül Robi jött vigyázni a gyerekekre, így nyugodtan élvezhettem az előadás, amire egyébként a legutóbbi csalódásom óta kissé félve készültem.

De ez tényleg vígjáték volt. Nagyon jó, nagyon rendben. Színvonalas, vicces, szórakoztató. Valószínűleg rajtam kívül a többség tisztában volt a történettel, én sajnos nem, nekem eddig ez a darab kimaradt. Szóval úgy ültem a nézőtérre, hogy nem tudtam miről is szól a történet. (mostantól viszont tervezem, hogy egyszer megtekintem az operát mert kiváncsi vagyok rá)

Nem volt túl nehéz belejönni a cselszövésbe, ármányba, szívembe zárni Figarót és kedvesét. Előbbit Rékasi Károly játszotta, aki előtt le a kalappal, vérbeli színész, le sem tagadhatná, látszott rajta a tudás, a lazaság, jó volt nézni! A partnernője is,  nagyon édes, tűzrőlpattant, kedves lány volt. Ellenben Bánfalvy Ágin egyformán döbbentünk meg kolleganőmmel, mert nagyon lehangoltnak és fáradtnak láttuk - bár én először arra gondoltam, hogy a szerepe szerint. Tavaly még a Jövőre, veled, ugyanitt-ben sziporkázott, tündökölt, ez most valahogy elmaradt.

Ennek ellenére kiváló szórakozás volt, üdítő kikapcsolódás!! Helyreállt a bizalmam is. Megnyugodtam.

Karácsonyi meglepi volt, hogy anyuék bevállalták, eljönnek velünk síelni, így együtt pihenhetünk, én kipróbálhatom mire emlékszem pár év után és megnézzük Petra hogy viszonyul a sísporthoz (különösen miután a korcsolya annyira nem lett a szíve csücske).

Nem kis izgalommal készültünk Petrával. Ő még nem buszozott, fogalmam sem volt hogy viseli a hosszú utat, hogy viselem én velük kettesben az egész utazást, kirándulást.

De ment minden, mint a karikacsapás. Petra szokás szerint alkalmazkodott. Egyből talált barátokat, kitűnően viselte a kábé 8 órás utazást. Én boldog voltam, hogy egy egész hétre kiszakadhattam az életemből.

A pályaszállás egyszerű volt, de nagyon szép. Faház, mindennapi hóesés, hegyek, havas fenyők, hóval teli pálya('k).

Apu ugyan betegen indult neki az útnak, de az első pár napban, amig be nem üzemelték a gyermekfelvonót (mégiscsak Erdélyben voltunk, nem nyugaton) türelmesen tanította Petrát síelni, aki így szerda délutánra már tökéletesen tudott felvonózni és lecsúszni a kezdő pályán.

Én pedig hamar ráéreztem a párhuzamos léccel síelés örömére és siklottam egyfolytában amíg az energiám bírta. Száguldva, vagy kimérten, de mindig örömmel és boldogan. Extra programként lovasszánoztunk, volt egy bevásárlós délelőttünk, péntekre kicsit elcsaptam a gyomrom (gondoltam ez a hét a legalkamasabb a hízásra és igyekeztem sokat enni, de a testem fellázadt), esténként jókat beszélgettem az utitársainkkal, szóval én elégedett voltam, örültem a lehetőségnek, kikapcsolódásnak, környezetváltozásnak. Apuéknak voltak fenntartásaik, de ők az elmúlt években Franciaországba, Olaszországba és Ausztriába jártak síelni, magasabb nívóhoz hasonlították a helyszínt.

Nem tudom jövőre lesz-e lehetőségünk tovább folytatni a síelés hagyományát, de szeretném és bízom benne!

A hét elejétől riogattak minket, hogy készüljünk, vigyázzunk mert jön a hó. Februárban, télen, hó??? Kataszrófavédelem, hólánc, hideg...repkedtek a szavak. Minden hírekben, mindegyik hiradóban. Blazíroztak a pánikra, félelemre. Vagy kellett némi húzó vásárlóerő ünnepek után, esetleg figyelemelterelés a MALÉV csődről, a politikáról? Csak találgatunk. Felháborító ahogy keltették a feszültséget azért mert télen esik a hó. Még csak nem is a legnagyobb. Hideg van, igen. Mínusz 10, 15 fokok éjszaka, mínusz 5 körül nappal. (csütörtökön még a nap is sütött!) És szél. Sok szél. De tél van, könyörgöm!

Mindenesetre vártuk a havat. Ezért siettem a korizással csütörtökön. Shanival megbeszéltük, hogy lemegyünk péntek délután, de kora délelőtt elkezdett havazni és fújt is a szél, így felhívtam, hogy stornó, de már számított rá és elment helyette drámára. Én hazaértem három után, kiszálltam a kocsiból és úgy éreztem már alig esik, alig fúj, rohantam haza, átöltöztem és még korcsolyáztam fél órát mielőtt elmentem Petráért az oviba. Hófoltos, havazós, szeles időben, de megvolt a röpke élmény még, és az izomlázamra is rá kellett dolgozni.

Este még sétáltunk aztán vártam a reggelt, hogy mit hoz az időjárás. Már éjfél körül látszott, hogy bizony havat. Sok-sok havat. Maradt a hideg, a szél és folyamatosan esik egész nap továbbra is. Most este is még. Minimum 20 cm volt délután, de nem tudtam pontosan lemérni mert a szél persze kavarja, nem egyenletesen hordja és teríti.

Délelőtt összeraktam az ebédet és utána lementünk szánkózni a gyerekekkel. Az ebéd és egy kis pihi után pedig délután is sétáltunk egy jó másfél órát a havazásban. Így biztosítva volt itthon a csend egész napra.

Nem tudok bravúrokat, kunsztokat a jégen, még jóformán hátrafelé menni sem, ellenben előre, azt szeretek. Imádok korizni. Imádom mikor befagy a Körös és lehet menni nyílegyenesen amíg bírja szusszal az ember. Imádom a parton a havas-deres fákat, a csendet a befagyott vizen. Szeretem a korcsolyázás nyugalmát és magányát. Megmagyarázhatatlanul és régen. Nem számított soha, hogy lefagynak a lábbujjaim a bőr jégkorcsolyacipőben, hogy nyomja a lábam az új, csatos korcsolyám. Menni, siklani előre, ez a lényeg mindig. A körülölelő békés természet, a fagyos levegő, a kihívás. Bátorság. A jég rianása, a vadkacsák szárnycsapkodása, az a végtelenség ami körülveszi az embert.

Kamaszkoromban történt egyszer, hogy összevesztem apuval és bosszúsan nekiindultam a holtágnak. Csak mentem, mentem és arra gondoltam, hogy soha nem érek vissza és akkor majd hiányozni fogok és aggódni fognak értem ha már rámsötétedik és én még mindig ott fogok csúszkálni Békésszentandrás határában vagy éppen a Haki hídnál. De elszámoltam magam mert sötétedés előtt be is fejeztem a köröm. És lehiggadtam, megnyugodtam a végére. Azóta vonz és hív ez az élmény, ez az érzés.

Szerdán délután számolt be egy kollegám, hogy ő bizony már elkorcsolyázott a szivornyáig, igaz néha recsegett a jég, de a befagyott víz tükörsima, gyönyörűen korizható. Felhívtam aput, aki szintén másnapra tervezett korcsolyázást, aznap még nem kockáztatott. Gyorsan kértem egy nap szabit és másnap már 5:45-kor fenn voltam annyira nem akartam lemaradni a saját élményemről. Elvittem Petrát oviba és rohantam a jégre. Egy óra négy perc alatt korcsolyáztam el a Szent István parki lejárótól a Szivornyáig. Egyedül. Csendben, békében. Mosolyogva, bátran. Boldogan.

Délután levittem Petrát és apuval tanítgattuk, bíztam benne, hogy pénteken még belefér az időbe és akkor megszilárdulnak a mozdulatai.

De közbejött a hó... 

Csütörtökön elvittem Petrát fülészetre mert nem tudtam megnyugodni hiába járt oviba, hiába nem volt láza, nem folyt az orra, nem köhögött, érintésre csak érzékeny volt még a füle.

14:44-re kaptunk időpontot. Tisztaság volt, rend, csend. Alig voltak rajtunk kívül. Sorszámot kellett kérnünk majd pontban 14:44-kor megjelent a számunk a kijelzőn. A soros doktor néni (mert persze nincs a városban állandó fül-orr-gégész sem) alaposan megvizsgálta mindkét (!) fülét, torkát, kikérdezett, majd lényegében ugyanazt mondta, mint az ideiglenes háziorvosunk, de egész más tónusban, elmagyarázva mi, hogyan és miért történik. Más volt a légkör, más a körítés és már ez teljesen megnyugtatott mindkettőnket.

Úgyhogy mostmár teljesen jól vagyok én is, Petráról természetesen nem is szólva.

Múlt héten péntekre Petra Lujzival ketten maradt talpon a csoportból. Az ovit és a sulit leterítette egyik betegségjárvány a másik után. Én pedig örömmel konstatáltam, hogy ez alkalommal mi kimaradtunk a szórásból. Milyen büszke voltam a stramm gyerekeimre!!

Aztán szombaton délután jött apa, hogy elvigye Petrát aki a szokásos oltári izgalommal és lelkesedéssel várta az eseményt.

Majd este fél tíz után csörgött a telefonom, hogy Petrának fáj a füle, és reggelre ki is folyt neki. Se előtte, se utána semmi baja, tünete nem volt. Tegnap otthon maradtunk mert tanácstalan voltam mit és hogyan kellene tennem, kezelnem. Csak délutánra kaptunk orvosi időpontot - hiába, kedves, megbízható, jó doktor nénink nyugdíjba vonulása óta megváltoztak a dolgok.

Zsófit is vittük mert ő meg a síelésből hazaérve hányt és belázasodott.

A körülmények és a vizsgálat számomra katasztrofális élmény volt. A rendelő riasztóan rideg, hideg, koszos. Tele hangos, láthatóan nem beteg csapatnyi kisebbséggel - a két lány el nem mozdul volna tőlem fél méternél sem távolabb. Büdös volt és sötét. Benn sem volt szimpatikusabb a váró. Nem volt a megszokott vizsgálóasztali fertőtlenítő törlés. Nem volt a két gyerek szemrevételezése között kéz-sterilizálás. Nem volt orvosi szag. Ott is a lelakottság, szegénység uralkodott. Zsófit éppen meghallgatta az orvos és belenézett a szájába, Petrának a beteg fülét nézte meg, majd kicsit később csak eszébe jutott, hogy belelessen az egészségesbe is. Némi meghallgatás, de hol volt már az alaposság ami doktor néninket jellemezte? Még a lányok tüneteit is sikerült össze-összekevernie miközben elmondtam miért is jöttünk.  Zsófi kapott gyógyszert, Petra semmit mert így, hogy kifolyt a füle megoldódott a probléma. A kérdést is én döntöttem el, hogy mikortól menjenek suliba illetve oviba. Elég lehangoló és ijesztő intermezzo volt ez a korábban megszokottak után. Petra még érintésre érzékenynek titulálja a fülét, így ma még nem vittem oviba, amúgy teljesen jól van, hangos, vidám, jól eszik... Zsófi marad a héten otthon.

Nekem meg maradnak a kételyek, kérdések. A szokásos konklúzió, hogy csak beteg ne legyen az ember a magyar egészségügyben.

Évente egyszer vagy kétszer fordul elő, hogy nyolc helyett hétre, negyed nyolcra be kell érnem a munkába. De most először okozott némi fejtörést, hogy mi legyen Petrával olyan korán reggel? Aludjon mamánál előző este ? Menjen ügyeletre? Ez utóbbinál maradtunk, bár tartottam tőle, hogy nehéz lesz kiverni a leányzót az ágyból mert ez amúgy is embertpróbáló feladat reggelente (főleg azért mert én is a végsőkig húzom az időt felkeléskor).

Meglepő módon mindketten simán ébredtünk, elkészültünk és odaértünk az ügyeletre úgy, hogy én pedig időben eljutottam munkába.

Este aztán kérdeztem Petrát, hogy milyen volt ilyen korán reggel óvodába érkeznie, voltak-e a csoportból mások is, nem volt-e gondja, hogyan érezte magát?

Elmondta, hogy a Búzások közül (Búzavirág csoport röviden) csak ő volt aznap ügyeleten. De ettől függetlenül játszott Kincsővel, érdekes volt, semmi baj nem történt. Ám...

- Amikor sorakozni kellett, hogy megyünk a csoportunkba akkor megijedtem, hogy nem tudják, hogy én Búzavirágos vagyok és levisznek a Cseresznyésekkel. Az nagyon rossz volt. Nem tudtam mondani, hogy én Búzás vagyok és féltem. Nem akartam a Cseresznye-csoportba menni. Akkor tudod mire gondoltam anya?

- Mire gondoltál?

- Arra gondoltam, hogy mégiscsak inkább dédinél kellett volna aludnom!

Petrával ellentétben Shani kiskorától szeretett mellettem sertepertélni a konyhában, segíteni, méricskélni, kavarni. Bár – oké -  túl sok lehetősége nem volt mert nem voltam/vagyok/leszek egy konyhatündér de hébe-hóba azért kellett és kell főznöm. Ám kuktáskodott anyu és mama mellett is.

Egyik karácsony előtti bevásárlásomkor akadt meg a szemem egy könyvön: Szakácskönyv fiúknak . Annyira egyszerű és aranyos kiadvány, hogy megvettem és hihetetlen de Shani nagyon örült neki. Sokat nézegeti, forgatja és olvasgatja. Ráadásul mikor húgoméknál voltunk Pesten az ünnepek között akkor húgom barátjával sürgött-forgott a konyhában ami meglehetősen inspirálóan hatott rá. Nagyon inspirálóan tulajdonképpen. Múlt héten pénteken együtt mentünk el bevásárolni és ő készítette a vacsorát ami elfogyott az utolsó falatig. Szombaton muffint sütött. Szerdára pedig megint ő találta ki a vacsorát. Hát örülni fogok ha nem lesz elveszett, nőkre utalt férfi. Főzni, mosogatni és porszívózni mindenesetre már tud!

Apa elvitte Petrát szombat ebéd utántól vasárnap estig.

Nagy elánnal néztem a másfél nap elé mert öt éve nem volt olyan, hogy Shanival kettesben lettünk volna. Eltekintve a kötelező orvosi kontrollokat.

Sajnos csütörtökön hőemelkedése volt, fájt a feje, szerencsére a karácsonyi kezdődő arcüreggyulladása után nem volt szükség újabb antibiotikumra, de kicsit begyulladt a torka és pihennie kellett. Ettől függetlenül próbáltam többféle programra rábeszélni (mozi, uszoda, futás, lovaglás – vasárnapra mikorra  már teljesen jól lett) , de mindent azonnal passzolt. Vállat vontam gondolván, nem baj, legalább pihen és teljes biztonsággal fog meggyógyulni hétfőre. Úgyhogy csendesen telt a szombat délután, olyannyira, hogy vacsoránál Shani rámnézett:

„- Anya, túl nagy csend van. Petra nélkül olyan uncsi itthon. Nincs aki egyfolytában zajongjon itt nekünk.”

Ebből kifolyólag vasárnap elment Zsófival hóembert építeni, délután pedig kicsit tanulgattunk és olvasott. Legközelebb jobban felkészülök, de elsőre azért nem volt rossz:  újra csak mi ketten.

Petra nagyon korán és nagyon sokat kezdett el beszélni. Mesevilága azóta csak bővült, mondandója soha ki nem fogy, legyen az valóság, játék, mese, kitaláció. Dől belőle a szó. Ha már a magyarból híján érzi magát akkor pótolja angollal vagy halandzsával, de a szája csak alváskor pihen el. Szöveg, ének, vers… tele van vele a lakás, a kocsi. Egy ideje érdeklődési köre bővült a betűkkel. Egyre többet tanul meg – hogy honnan rejtély, mert nekem sajnos nem sok időm van vele betűket tanulni. A nevét régen le tudja írni, de mostanában egyre több szót és ha diktálom neki a betűket akkor fejből írja és összeolvassa őket. Hihetetlen!!! Csak szorgalomból és érdeklődésből. Pár napja összeadást gyakoroltunk mert ez izgatta a fantáziáját és kiderült, hogy el tud számolni százig!!! Hol szedi össze ezt a tudást?? (és még van másfél éve a suliig!)

Egyetlen dolog volt még függőben, mégpedig, hogy nem mondta az ’r’ betűt. De mint ahogy Petránál minden ez is megoldódott egyik napról a másikra.

Krisztiéknél aludt kb. egy hónapja és Zsófival elvonulva kettesben kitalálták hogyan kell Petrának pörgetnie a nyelvét, hogy gyönyörűen ki tudja mondani a „Répa, retek, mogyoró .. „-t és hasonló nyelvtörő mutatványokat. Mint gyöngyszemek most már úgy peregnek elő a szájából azok a ropogós, harsogó RRR betűk.  Nagyon szép!

Nosztalgiázunk időnként Shanival, hogy milyen édes volt mikor Petra a répát, jépának mondta és hasonlóak, de utána visszazökkenünk a valóságba, örülünk Petra sikerének, bizony, az idő nem áll meg hanem előre halad.

Hisz már a haját is be tudja egyedül copfozni!!!

Mint a lányok általában Petra is roppantul apás. Ő apa mindene, kis hercegnője, szíve királynője és élete értelme. Ő aki kényezteti, lesi minden gondolatát, lehordja a csillagokat neki az égről. Most, hogy megszűntek a biztos, mindennapi találkozások ez még fokozódott is. Amit apa tesz, mond vagy akár gondol az úgy van, úgy igaz és megfellebbezhetetlen. Még akkor is ha érthetetlen, ha ijesztő, ha anya világában máshogy jelennek meg ugyanazok a dolgok. De Petra azért erős, azért különleges és tünemény, hogy kezelje és jól kezelje ezeket a dolgokat, mi pedig nagyon vigyázunk rá, és igazán igyekszünk, hogy a tőlünk telhető legkevesebbet sérüljön a csodálatos kis lelki világa.

A KÖRÚTI SZÍNHÁZ előadása

Rendező: Galambos Zoltán

Balla Dénes, fiatal színész - Király Adrián
Sugár Endre, színházigazgató - Makrai Pál
Büfés, korrepetítor - Galambos Zoltán
Sugár Andrea, az igazgató lánya - Gyebnár Csekka
Egri Barbara, táncosnő - Kardos Eszter
Nagy Juli, vezető színésznő - Udvarias Katalin
Klaniczay Mátyás, vezető színész - Kautzky Armand
Svilák Vilma, művészeti titkár - Udvarias Anna
Konrád Emil, színész - Lipták Péter
Kuka, táncos - Oroszi Tamás

Két hete indult be a helyi színházi bérletes előadások sora, de ebben az évadban csak három előadás lesz. Az első hmm…. udvariasan fogalmazva is elég nagy csalódás volt. Pedig nagyon vártam az estét és rettentő kiváncsi voltam a darabra. Sőt, a színpad láttán és a sztorit átolvasva jóra számítottam. Sok-szereplős darab, sok lehetőség párbeszédekre, dalokra, táncra, poénokra. Ehelyett már az első tíz perc után úgy éreztem, hogy fogalmam sincs mi ez az egész, mire megy ki a játék, mit akar a darab és ez a végén sem igazán tárult fel. Nem találtam benne mondanivalót, nem voltak jó poénok, nem voltak parádés alakítások. Csalódás volt… hosszúnak is tűnt.

A történet (hivatalosan) a következő:

 „A színház maga a csoda. Estéről estére újabb és újabb varázslat, akár egy külön világ, egy idegen bolygó, ahol a szerelem mindig végzetes, a féltékenység csak pusztító lehet, és a nevetés általában csak a ruhatárnál csillapul. De vajon mi folyik a színpad másik oldalán, az öltözők és a próbatermek labirintusában? Végzetes-e vajon ott is a szerelem, pusztító-e a féltékenység és csillapíthatatlan-e a nevetés? Igaz-e, hogy Rómeó többnyire csak este héttől tízig Rómeó, de már a büfébe érve alattomos Jágóvá válik, és Júliája a délelőtti próbán már fúriaszerepben tündököl? A KELL EGY SZÍNHÁZ a színfalak mögötti színházba viszi el a nézőt, ahol végzetes szerelmek, pusztító féltékenységi jelenetek és véget nem érő nevetés közepette egy fiatalokból álló csapat küzd az elismerésért: a színház vezetőinek megbecsüléséért és a nézők szeretetéért. A színház a színfalak mögül.”

Szóval adott egy színházi büfé ahol a cselekmény játszódik. Adott egy csapat ahová hirtelen becsöppen a leendő bonviván, hogy kitúrja az Öreg színészt a helyéből. Nem elég, hogy egy régi bútordarab helyére pályázik, de még annak szeretőjét is elhódítja aki történetesen a színházigazgató egy szem leánya. Persze, hogy megy a susmus, kavarás, rosszindulat.

De ez a színpadon nem jött át. Csak néztünk egymásra a barátnőmmel és nem értettük, hogy valóban ennyire pocsék a darab vagy mi vagyunk túl kritikusak, esetleg egy másik dimenzióban lebegünk. (mentségünkre legyen mondva, a mellettünk lévő két szék a második felvonás kezdete után nem telt vissza.)

Bizony. Nagyon régen és nagyon, nagyon szerettem volna elvégezni agykontroll tanfolyamot, de két hétvégét igényel (egymás utáni hétvégéket) és hol Shani volt kicsi, hol Petra.

Ez alkalommal viszont a városban, helyben szerveztek tanfolyamot! Amit anyagi helyzetem nem éppen rózsás volta miatt saját részre számításba sem vettem, ámde nem hagyhattam figyelmen kívül Zeeshant.

Beleszólása nem volt, befizettem őt a gyermek-agykontrollra. Hangulatától függően, hol örült neki, hol nem annyira. Az első nap végén viszont boldog volt és örömmel számolt be róla, hogy tetszik neki az egész, érdekes, jó és hasznos. (Anya, el sem tudod képzelni mennyi mindenre képes az agyunk, környezet órán erről fogok előadást tartani!)

Másnap estére eléggé elfáradt, de tegnap skype-oltak Zsófival és beszámolt neki arról, hogy működik a "kis kuckóm" elnevezésű gyakorlat.

A "kis kuckó" egy képzeletbeli hely amit saját maguknak rendeznek be és bárkit meghívhatnak oda, hogy megbeszéljék vele ha problémájuk adódik. Ő a történelem tanárnőjét invitálta meg mert nem értette miért kell felelnie történelemből mivel jó jegyei vannak. A tanárnő sem volt benne biztos és igazat adott Shannak, de - mondta - az órai munkát figyelembe fogja venni. Másnap jött a törióra, a tanító néni belépett az osztályba és így kezdte: "Shani, miért is akartam, hogy feleljél, hiszen jó jegyeid vannak?" "Nem tudom." "Jól van, nem kell felelned, de figyelem mennyire vagy aktív órán!"

Mondtam Shaninak, hogy ez egyszerűen csodálatos és abba ne hagyja a gyakorlást! Az agyunk és hitünk elképesztő dolgokra képes! És ha alkalmazni fogja az agykontrollt az egész élete mesébeillően alakulhat és BÁRMIRE képes lesz, bármire képes már most!

Krisztinek annyira tetszett a dolog, hogy jövőre ha jönnek újra, elmegyünk mi is!

November elején egy pénteki napon Shani azzal jött haza a suliból, hogy Éva apja óra közben berontott az osztályterembe és minősíthetetlen hangon ordibálni kezdett vele. Nagyon csúnyán. Helyettesítő tanár volt benn aki úgy megrémült, hogy nem tett semmit.

Shani kérésére nem mentem be hétfőn reggel a suliba mert azt mondta, hogy osztályfőnöki órán átbeszélik a történteket de az eredménnyel amiről beszámolt nem voltam igazán elégedett. Így kedden kértem időpontot Kati nénitől és szerdán az iskolában kezdtem a napot.

Iszonyatosan kiakadtam amikor először Shan beszámolt a dologról. Elég sok problémám volt (van..) az életemben az agresszió-kezeléssel, agresszióval, nagyon igyekszem jól kezelni ezeket a dolgokat és odafigyelni minden aspektusára a jelenségnek. Az, hogy idegen ember ilyet megtehet a gyerekemmel, megfélemlítheti, bánthatja teljesen felháborított és feldühített. Elkeserített.

Amit megtudtam kissé megnyugtatott de teljesen nem altatta el a félelmeimet. Azzal tisztában vagyunk, hogy Éva apja nem mérhető "normális" mértékkel. Nem törődik a gyerekeivel, ha igen azt is durván, a tanárok, szülők tartanak tőle mert a helyzeteket testi erejét latba vetve oldja meg. Állandóan fenyeget, megfélelmlít embereket, amúgy is nagydarab, agresszív ember. Éva valamiért bemártotta Shanit, ezért lett ő most az áldozat. (Korábban más gyerekekkel művelte ugyanezt)

Ami vigasztalt, hogy Shani a teljes igazságot mondta nekem, nem hantázott és nem védte magát. A fiúkkal arról beszéltek, hogy Évának hány egyese van, ő találta el  a helyes számot, talán azért pont rá orrolt meg a lány aki szaladt az apjához panaszkodni. Ez végül is lényegtelen. Tulajdonképpen bármit mondott volna Shani, egy szülőnek, de SENKINEK nincs joga a gyerekemmel így beszélni, így viselkedni, ILYET TENNI.

Kati néni elmondta, hogy szerencsére azonnal a tudomására jutott az ügy és még akkor rögtön elkapta az apukát és megmondta neki kvázi ugyenezt. (Ehhez azért tegyük hozzá, hogy Kati néni egy kicsi, alacsony, gömbölyűbb hölgy, tehát kellett hozzá motiváció, hogy szembeszálljon agresszív úrral).

Az iskolát a jövőben sem fogják viszont zárni - mint ahogy a többi sulinál ez működik a városban - , így erős bizalmat kell kifejlesztenem magamban azzal kapcsolatban, hogy tudjam, ilyen többet nem fog előfordulni és Shaniban se legyen olyan érzés, hogy nincs aki megvédi.

Elbeszélgettünk még egyszer vele erről, úgy tűnik kiheverte. És sajnos megint szembesülni kellett azzal, hogy a kisvárost sem kerülik el a veszélyek, a bajok, a mai élet problémái.

Nem tudom szeptemberben írtam-e. Megtaláltam az archívumban három októberi bejegyzést azokat visszakopiztam. Elég furcsa tevékenység amikor látom, hogy ott van a webcahce-ban, mégsincs ott az oldalon.

Én ráadásul nem is értek ezekhez a technikákhoz annyira. Akkor ne is blogoljak? Vagy készítsek több helyre másolatot?

Szomorú vagyok és tanácstalan. Lehet, hogy fel kéne hagynom az egésszel... ?

Irónikus, hogy azért kezdtem le ezt a blogot mert a számítógépes naplóm anno megsemmisült egy szoftverprobléma kapcsán. És gondoltam ez maradandó lesz... Jah, ahogy Móricka képzeli...

Kedden délután sétáltam haza a gyerkőcökkel az oviból és összefutottunk a védőnéninkkel. Már üzent Shanival egyszer, hogy be kell vinnem Petrát az éves vizsgálatra hát gyorsan leszerveztünk egy időpontot.

Ma reggel ovi előtt elszaladtunk, hogy ne késsek a melóból túl sokat.

Súly: 16,5 kg. Magasság: 108 cm. Vérnyomása: 102/97. Pulzus: 97. Mellkaskörfogat: 51 cm.

Minden egyéb is tökéletes, mert ő egy csodálatos kiscsaj.

Két hete vasárnap meghívtam Petrát cukrászdába a születésnapja alkalmából. Szépen felöltöztünk és sétáltunk boldogan, kézenfogva.

- Olyan csinosak vagyunk így ketten - nevettem rá cinkosan ahogy jókedvűen lóbáltuk a kezünket .

Kis csend után rámnézett...

- Anya... nem baj, hogy én kicsit szebb vagyok, mint te?

*

Angolóra után sétáltunk haza, beszélgettünk, mikor hirtelen témát váltott.

- Anya, tudod mit szeretnék most csinálni?

- Mit szeretnél?

- Lefeküdni az útra és hagyni, hogy elüssön egy autó.

- Mi?!?! Miért?!?!?

- Mert meg akarok halni.

- De miért?!?!? Petra, SOHA többet ne mondj ilyet! Miért akarsz meghalni?

- Mert újra akarok születni. - mondta nyugodtan és vidáman.

Én meg talán azóta sem tértem magamhoz.

(annyi lábjegyzetbe, hogy Petra korához és társaihoz képest sokat szokott ilyen témákat felhozni: előző élet, újjászületés, megérzések, halál....nagyon intuitív és bölcs. Döbbenetes - az ismerőseink szerint is akik hallják ezeket)  

Öt éves!

Öt éve boldogítja mindennapjainkat, aranyozza be az életünket.

Öt éve tanít, öt éve formál.

Öt éve hozta sok emberre a frászt a születése körülményeivel.

Öt éve...

Hihetetlennek tűnik. Olyan nagylány lett. Olyan okos, bölcs, önálló és segítő.

Boldog szülinapot Petra!

A nyári szabadságom első napja egy foghúzással indult majd e letargia ellenére felfelé ívelő tendenciaként Petra meglepett délután egy új képességgel: megtanult kerékpározni! Elég hosszú ideje foglalkoztatott a gondolat, hogy mit kéne és hogyan tennem mert nem túl sok hajlandóságot mutatott a biciklizés nemcsak elsajátítására de gyakorlására sem. Óvodástársai nyolcvan százaléka már kerékpárral járt oviba tavasztól, ismerőseink körében is – igaz idősebb csemeték – de gond nélkül kétkerekűztek, Petra pedig igazából próbálkozni sem akart. Ha erre tereltem a szót kijelentette, hogy ő már tud biciklizni és ezzel lezártnak is tekintette a témát. Két-három hetente öt percet bohóckodtunk a biciklijével de semmi érdeklődést nem mutatott. Mígnem hétfőn, természetesen a fájdalomcsillapító injekció elmúló hatásának fázisában kitalálta, hogy akkor MOST szeretne biciklizni tanulni. Ellenérv? No way… Hát akkor irány a liget! Meglepődve éreztem, hogy alig kell tartanom a botot, sőt egy bizonyos tempó felett el-elengedtem és magam sem hittem, hogy tényleg egyedül megy. Visszaérve az udvarra Dorkát éppen tanította az apukája biciklizni (jobban mondva kísérte mert ő már tud) és ez meglehetősen inspirálta Petrát aki ragaszkodott ahhoz, hogy kivegyem a botot és anélkül engedjem tekerni. Futottam mellette mindenre készen, de ott volt: egyedül tekert!!! Valami mérhetetlen örömet és büszkeséget éreztem, ő is mert azóta nem is hajlandó jóformán leszállni a bicikliről, amikor csak teheti pedálozik. Felcsöngettünk Shaninak és dédinek, hogy azonnal jöjjenek le és nézzék meg. Petra pedig minden arra járó szomszéddal közölte, hogy milyen ügyes. Levi is lejött nemsokára, biciklistül. Lévén ő a nagy szerelme Petrusnak azonnal be is kellett mutatnia a tudományát, sőt akaratereje végső megfeszítésével kisajtolta magából, hogy rájöjjön hogyan tud önállóan elindulni. Addig-addig gyakorolta amíg kis idő elteltével az is ment, mint a karikacsapás.

Hát így sikerült neki röpke pár óra alatt megint felhőtlen örömet okoznia nekem. Azóta pedig már uszodában is voltunk bicóval, Krisztiéknél is és többször lenn az udvaron.

Megint bebizonyosodott (aláhúzva, vastagon), hogy kár aggódnom és kétségbeesnem mert mindent amit kell képesek megtanulni időben és gond nélkül, csak ki kell várni a pillanatot amikor megérnek rá. A következő projekt az úszástanulás, ahhoz sem kell már sok. És ez volt Petra megjegyzése is. „Tudok biciklizni, mostmár csak úszni kell megtanulni”. Az úszásra viszont rengeteg ideje van még. (Azt legalább tanítják az iskolában is, ha addig nem jön össze egy úszótanfolyam)